Több, mint 45 éve a betegek szolgálatában
„Annyival könnyebb lenne, ha mindannyian barátságosabbak lennénk…”
Darabos Károlyné Marika, a Neurológiai Osztály diplomás ápolója 50 éve tagja a kórház kollektívájának. Férjével ugyancsak idén ünneplik az 50. házassági évfordulójukat, ami azért is különleges, mert tulajdonképpen őket a kórház hozta össze. Pontosabban Marika leendő anyósa, aki a kórházban a kezdetekben Marika feletteseként dolgozott. Kalandos út vezetetett tehát ehhez az 50 évhez. Kalandos, küzdelmes, de szép, élményekkel, barátságokkal teli.
-Az édesanyám nagyon szeretett volna nővér lenni, de az akkori politikai helyzet miatt ez nem volt lehetséges. Fiatal korában önkéntes ápolást vállalt az egyik kórházban, de később nem volt lehetősége képeznie magát. Én Türjén születettem, a szüleim egy szem gyermekeként. Tudom, hogy nagyon sokan mondják ezt, de én valóban kijelenthetem, hogy olyan, mint az én anyukám volt, olyan nem volt még egy. Különleges nőnek láttam. Nem is volt kérdés számomra, hogy úgy lesz, ahogy szeretné, és az egészségügy felé fordultam. Csakhogy az ápolónő képzőre csak 17 éves kortól lehetett jelentkezni.
A szerencse mégis melléjük állt, és ismerősök Marikát felvették a megyei kórházva, és nem az akkor szokásos takarítói munkakörbe, hanem „vasalós” kislánynak.
-Két éven keresztül a gazdasági nővér mellett dolgoztam, később már az ő munkájába is besegítettem, leltároztunk, intéztük a készleteket. Aztán az élet úgy hozta, hogy ő lett az anyósom… Egy vonattal jártunk haza, és egyik alkalommal megkérdezte tőlem, hogy nem látok-e egy bajszos fiatalembert kint a peronon, és megkért, hogy szóljak neki, jöjjön be…Ő volt a fia…A fiú aztán érdeklődni kezdett irántam, és egyre sűrűbben bejárt a kórházba. Ez nyáron kezdődött és novemberben Vali néni, a leendő anyósom elkért engem hozzájuk a búcsúba. Annak ellenére kedvelt engem, hogy nekem gyakorlatilag mindent meg kellett tanítani. A vasalást, de még egy gomb felvarrását is. Vali néni megígérte édesanyámnak, hogy nagyon fognak vigyázni rám, így elengedtek…s mi a férjemmel gyakorlatilag azóta együtt vagyunk. Két évig jegyben jártunk, majd összeházasodtunk. Én addig elvégeztem az ápolónőképzőt, ő pedig túljutott a katonaságon.
Darabos Károlyné 1975. nyarán kezdte meg a munkát immár hivatalosan is a kórházban, de még nem a neurológián, hanem a belgyógyászaton. A mélyvízbe került, de hamar várandós lett, s egymás után megszülettek a gyermekei. Már a GYES alatt beiratkozott a Zrínyi-gimnáziumba, így aztán később a gyerekek és a munka mellett kellett elvégeznie az iskolát. Marika úgy fogalmazott, embert próbáló időszak volt, amit nem tudott volna végig csinálni, ha nincs a férje, az édesanyja és az anyósa. Valamennyien, de különösen a férje minden tőle telhetőt megtette azért, hogy ő követhesse az álmait.
-Kellenek az ilyen emberek az életünkbe, akik segítenek és arra ösztönöznek, hogy ne hagyjuk abba, amit elkezdtünk, hogy ha fogcsikorgatva is, de valósítsuk meg a kitűzött célokat. A férjem minden hétfő este jött értem az iskolába a gyerekekkel, hétvégente főzött, hogy tudjak tanulni, anyukám pedig pedig hajnalonta indult Türjéről vigyázni rájuk, mikor reggel kezdetem a kórházban. Szóval nem volt egyszerű, de megcsináltuk. Leérettségiztem. Közben a munkahelyemen már rám bízták a fiatal kollégákat, a tanulókat is. Ha kellett, akkor az éjszakázás után ott maradtam a gyerekekkel, megmutattam nekik a fürdetéseket, a vérvételeket, segítettem nekik.
Indult aztán itt Zalaegerszegen egy diplomás nővér képzés, aminek az elvégzésére a felettesei is erősen terelték. Nehezen, de beadta a derekát. Ismét összefogott a család, és meglett a főiskola is. Marika ma már diplomás ápolója a Neurológiai Osztálynak.
A mai napig hálás mindazért, ami végig kísérte az életét: a támogató családjáért, az olyan felettesekért, kollégákért, akik hittek benne és ösztönözték. Legfőképpen pedig azért a szeretetért, amivel a munkáját tudja végezni nap mint nap.
-Én mindig jól éreztem magam a bőrömben. Én mindig boldog akartam lenni. Biztosan szerencsém is volt, mert olyan családból jöttem, mert nagyon jó férjet kaptam, és nagyon jó gyerekeim voltak. Azonban tény, hogy én magam is mindig úgy akartam hozzáállni az élethez, hogy azt boldogsággal éljem. Talán a munkám is azért ad nekem olyan sokat: annyira szeretek segíteni, törődni az emberekkel.
A nyugdíjazása után tartania kellett egy kis szünetet, édesanyja nagyon beteg lett és szeretett volna mellette lenni.
-Annyi mindent megtett értem, értünk, itt volt az ideje, hogy visszaadjak neki valamit. Egy évig otthon voltam vele, s miután elhunyt, visszajöttem dolgozni. Ennek már több mint 10 éve. Úgy tűnik, hogy ismét itt ragadtam. Szeretek segíteni. Akár csak egy érintéssel, egy jó szóval is. Hiszen annyival könnyebb lenne mindannyiunk élete, ha egy kicsit barátságosabbak lennénk, ha jobban odafigyelne mindenki a másikra. Ugyanannyi mosolyogni és jót tenni, mint az ellenkezőjét…És még jobban is érezzük magunkat tőle. Mert adtunk. Mert segítettünk. Ez kell, erre szüksége van mindenkinek.
