Több, mint 45 éve a betegek szolgálatában
Megértéssel, érdeklődve fordul a betegek felé
Farkasné Fullár Mária 1977. július 19-én, azaz napra pontosan 48 éve kezdte meg pályafutását a Zala Vármegyei Szent Rafael Kórházban, ahonnan azóta sem kívánkozott el. Mint mondja, a mai napig nagyon szeret az emberekkel foglalkozni.
-A Deák Szakközépiskolában végeztem, majd utána eredetileg a Radiológiára szerettem volna menni, azonban pont akkor pont oda nem hirdettek felvételt. Az akkori ápolási igazgatónő, Gyura Ilona felajánlotta a laborasszisztensi pozíciót, csupán arról kellett döntenem, hogy az egerszegi központi laborba, vagy Pózvára, a tüdőlaborba mennék-e. Az utóbbi mellett döntöttem, és egyáltalán nem bántam meg. Egy rendkívül családias hangulatú, fantasztikus kis közösség voltunk, ahol mindenki ismert mindenkit, mindenki tudott mindenkiről mindent és kiváló hangulatban tudtunk együtt dolgozni.
Farkasné Fullár Mária úgy fogalmaz, évtizedekkel ezelőtt ők olyan módszerekkel elemezték a levett vérmintákat, amelyek ma már őskoriaknak számítanak, de pont ez adta a szakma szépségét.
-Az akkori hagyományos módszerek, mint például a fehérvérsejt számolás, a vizeletelemzés, a vérlemezkék mikroszkópos vizsgálata megkövetelte, hogy pontos szakmai ismeretekkel rendelkezzünk, és egy pillanatra se kalandozzunk el, hiszen az osztályok orvosai a mi eredményeink alapján írták elő a kezeléseket… nagy felelősség volt rajtunk. Kicsit a mai, gépiesített világban sajnálom is, hogy a mostani fiatalok már nem láthatják a labor világának ezt az oldalát.
Mária 20 évig dolgozott kint Pózván, majd a tüdőlabor megszűnését követően a neurológiai részlegre került egy esztendőre, ahonnan végül a Központi Laboratóriumban horgonyzott le, végleg.
-A szakmámat nagyon szerettem és szeretem a mai napig. Amikor 2017 decemberében elmentem nyugdíjba, szinte azonnal jeleztem a feletteseimnek, hogy folytatnám a munkát. Nem szeretem a tétlenséget, és hiányoznának az emberek, ha csak otthon ülnék.
Szerencsés vagyok, mert a mai napig megtalálom a közös hangot a betegekkel. Szeretem, hogy megnyílnak nekem, és egy kicsit többet is megtudhatok róluk azon kívül, hogy ki küldte be őket a vérvételre és miért. Az pedig különösen jólesik, hogy sokan vannak, akik „visszajárnak” hozzám. Remélem, hogy az alatt a rövid idő alatt, míg a kezeim között vannak, tudok nyújtani számukra némi megnyugvást, ha csak annyival is, hogy meghallgatom őket.
