Több, mint 45 éve a betegek szolgálatában
Régifajta orvoslás, modernkori lehetőségek46 év. Az ilyen hosszú időre szokták azt a mondást használni, hogy még házasságból is sok, hát még bármi másból. Nagyné Dr. Kiss Ildikó a reumatológiai járóbeteg ellátás oszlopos tagja kórházunkban, immár, 46 éve.
Kollégái szuperlatívuszokban szólnak elhivatottságáról, úgy fogalmaznak, ő még azt a fajta régi orvoslást képviseli, ahol valóban a gyógyítás, a beteg áll a középpontban, akár 32, akár 85 éves. Az ő keze alatt „semmi sem mindegy”, és az utolsó utáni kezelést is megpróbálja felkutatni, hogy segítsen a mozgásszervi fájdalmakkal küzdő pácienseknek. Egy családi tragédia vezette az orvosi pályára, a cél a kezdetek óta töretlen: segíteni, segíteni, segíteni.
-16 éves voltam és szinte megszállottja a kémiának, amikor a húgom 14 évesen meghalt. Egy olyan szívbetegsége volt, amin sajnos az orvostudomány nem tudott segíteni. Akkor, az addigi kémikusi terveim elillantak és elhatároztam, hogy az orvosi pályát választom, egyrészt mert ki akartam deríteni, hogy mi történt pontosan a húgommal, másrészt rájöttem, hogy nekem muszáj olyan hivatást gyakorolnom, ahol segíthetek a szenvedőkön. Érdekes, hogy ugyan korábban meg nem fogalmazódott bennem, mégis már egészen kicsiként is szerettem orvososat játszani, érdekelt az emberi test felépítése, kapcsolódásai.
A reumatológia azonban nem automatikusan jött az életébe.
-Az egyetemen a szombathelyi csoport tagja voltam, csakhogy megismertem egy egervári fiút, aki miatt általános orvosként idejöttem Zalába, ahol akkor már csak üzemorvosi állást tudtak ajánlani. A III-as Bel.-en kezdtem, majd egy kis időre a kardiológiára kerültem, később pedig egy üzembe helyeztek ki, ahol 10 évig dolgoztam. A tizedik évre jutottam el odáig, hogy rettenetesen bosszantott a tudat, hogy a számos reumás betegen nem tudok érdemben segíteni, hiszen azon kívül, hogy fájdalomcsillapítót adok nekik, más nem tehetek. Hallottam róla, hogy az akkor még működő Reumatológiai Osztályról elment egy kolléganő Lentibe, így felszabadult a helye. Végeredményben így választottam ki a reumatológiát, mint szakágat.
Nagyné Dr. Kiss Ildikó úgy fogalmazott, a területet azóta is testhezállónak érzi, hiszen itt kamatoztathatja azt a nagyfokú empátitát, ami mindig is jellemezte.-Más szakterületekhez hasonlóan a reumatológia is rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, így egyre szélesebb azoknak a lehetőségeknek a palettája, amikkel segíthetek másokon. Itt, a rendelőben valóban nem számít és nem is számíthat, hogy az ajtón belépő beteg hány éves. A fájdalom és a mozgáskorlátozottság épp úgy fájdalom és nehézség 92 évesen, mint 45 évesen. Nekem az a feladatom, hogy segítsek, hogy mindent megpróbáljak megtenni a gyógyulás vagy a tartós fájdalomcsillapítás érdekében.
Jól tudjuk, hogy bármennyire szereti is valaki a munkáját s tekinti hivatásnak, egy idő után mindenkit elérhet a kiégés érzése. Amikor nem ugyanazzal a lendülettel kel fel reggel, nem azokkal az érzésekkel indul dolgozni, ahogy korábban. A legjobb, ha ilyenkor megtaláljuk azt a vezérfonalat, ami átsegít minket egy ilyen időszakon.
-Amikor belépek a rendelőbe, még mindig bennem van az a vágy, az az érzés, hogy segítsek a betegeken, a kérdés, hogy mit tudok még tenni azért, hogy ők jobban érezzék magukat. Olyan esetben is, amikor egy kopásos, krónikus betegség esetén már csak kevés lehetőség marad mindezekre…én olyankor is úgy érzem, hogy még és még keresnem kell valamilyen módot a fájdalom enyhítésére. Nehezen fogadom el, ha valahol falakba ütközöm, folyamatosan keresem az újabbnál újabb lehetőségeket. Nekem ez a hivatásom, és remélem, hogy még sokáig az maradhat.
