Több, mint 45 éve a betegek szolgálatában

A legfontosabb: örömöt lelni a hivatásban

Léránt Ferencné Éva a pulmonológiai szakrendelés asszisztense 48 éve. Azt vallja: mint minden mást, úgy az egészségügyi hivatást is csak úgy érdemes folytatni, ha nem nyűgként éljük meg a reggeli felkeléseket, hanem örömmel megyünk be dolgozni. Akárcsak ő.

2019-ben, amikor a Tüdőgondozó a belső kórházi egységbe költözött, ő zárta be utolsóként a pózvai ajtót. Akkor egy korszak – egy igen szép korszak – zárult le, azonban az út folytatódott tovább töretlenül, ahogy 1977 óta mindig.
Éva ugyanis abban az esztendőben végzett a Deák-iskolában, ahol általános asszisztens és csecsemőgondozó képesítést kapott. S ugyan szeretett a gyerekekkel foglalkozni, mégis jobban vonzotta a kórház világa.
-Lehetőséget kaptam rá, hogy egy szülési szabadságra ment kolléganő helyére bekerüljek a bronchológiai laborba, csakhogy ehhez társult egy feltétel: tudni kellett gépelni. Természetesen ebben nekem semmi jártasságom nem volt, azonban a problémát meg kellett oldani.

Éva elkötelezettségét mutatja, hogy az iskola elvégzését követően az egész nyarát arra szánta, hogy magánórákra járjon és szeptemberig megtanulja a gépelést.
-Édesanyám révén – aki maga is kórházi dolgozó volt nyugdíjazásáig – sikerült az akkori dietetikus szolgálatnál elintézni, hogy délutánonként a ma már őskövületnek számító Robotron írógépen gyakorolhassak. Emellé pedig eljártam egy magántanárhoz is, biztos, ami biztos. Persze profi gépíró nem lettem, de a feltételt megugrottam, és ez volt a lényeg. 1984-ben pedig Budapesten elvégeztem egy légzésfunkciós asszisztensi iskolát.

Éva úgy fogalmaz, hogy a pózvai Tüdőgondozó, azon belül pedig az ő kis csapatuk igazi második családként funkcionált mindannyiuk életében.
-A mi diagnosztikai egységünk magába foglalja a hörgőtükrözést, a légzésfunkciós vizsgálatot, a vérgázelemzést és az allergológiát. Ez adja a munka változatosságát is, hiszen heti váltásban, forgásban dolgozunk. Az egység kialakítása az első felettesem, Dr. Mészáros Lajos Tanár úr és a felesége, Dr. Molnár Borbála nevéhez fűződik. Ők voltak azok, akik az országban egyedülálló módon nem külön, hanem egyben kezelték a tükrözéses vizsgálatokat és a diagnosztikai eljárásokat.
Kezdetben hat fővel kezdték a munkát, s ugyan a csapat létszáma időnként változott, az erős, összetartó közösség sosem.
-Tanár úrnak és Molnár főorvosnőnek kicsit a családtagjai is voltunk. Nem csak a munkában, de a hétköznapokon is gyakran összejártunk, számos alkalommal meghívták magukhoz a csapatot, sokat beszélgettünk, nevettünk, összekovácsoltak bennünket. Számukra mindig, minden körülmények között a beteggyógyítás, a tudomány és a folyamatos szakmai fejlődés volt az első, ezt a szemléletet nekünk szintén átadták. Mi ezt hoztuk és visszük magunkkal azóta is, változatlanul továbbítva a következő generációnak.

Éva kiemelte, ő mindig szívesen járt be dolgozni, nyugdíjazását követően sem volt kérdés számára, hogy folytatja a munkát.
-Örültem, mikor világossá vált, hogy továbbra is számítanak rám, nem szívesen hagytam volna itt a közösségünket. Kiváló a társaság, a betegekkel a mai napig nagyon szeretek foglalkozni, ugyanakkor, mivel csak hat órában dolgozom, van időm a családra, a barátaimra. Egyensúlyban vagyok.
Az új kolléganők pedig, úgy érzem, tovább viszik majd azt a szellemet, amit mi, a régiek hoztunk: a szakmai elhivatottságot és szeretetet a betegek felé.